eszemtokja

köröm - Úgy 8 vagy talán már 9 éve új lakásba költözöm, nincs benne semmi flanc, csak egy darab hatalmas, ezüstszín hűtő, amire valami bulin kikerül egy Gyűrűk ura plakát. Reggeli kávézás közben mindig azt nézem, hogy Frodó körme le van rágva, valamiért folyton ez jár a fejemben. Néhány napra rá találkozom egy barátommal, vele van egy srác, de csak arra emlékszem később, hogy tövig van rágva a körme. Két évvel később lesz egy gyerekünk.

csillag - 6 éve a gyerek apja nem tud megoldani egy munkát, megcsinálom én és annyira jól sikerül, hogy ma is annak a következményeit "nyögöm".

blöff - 3 éve egy tárgyalásra készülök, elméletileg mindent tudok, gyakorlatilag semmit. Este valamiért italozunk és Attila megemlít egy filmet, ami meghatározza a következő három évben a munkához való viszonyomat. 

sinusitis - Féléve csodálok egy jelenséget, először csak távolról, majd közelről is. Rizsföldeken bóklászunk, majmokkal hadakozunk, kimond egy szót, ami miatt teljesen megváltozik az egészséges élethez való hozzáállásom, hamarosan évek óta tartó problémák kerülnek orvoslásra.

hangtalan - Pár napja ülünk az aszfalton és két ormótlan nagy puszit kapok, hogy cseng belé a fülem. Ki akarok mondani egy szót, de nem teszem, mert inkább meghagyom a másikat a boldogabb tudatban, de én legbelül már érzem, hogy nem érzem.

bútor - Tegnap smst ír a hét hőse, egyetlen szót. Annyira vicces, hogy két percig nevetek mielőtt felhívom és megosztom vele, amit a másik nem érthetett volna meg. Ettől valahogy kiköltözik a lelkem Mória bányáiból, a világ megint egy egész lesz.

Ma délután pedig véletlenül ott nyílt ki, az e.k.k.*-m, ahol a betűk, szavak erejét taglalják. Használjátok őket bölcsen.

(* egyik kedvenc könyvem, nincs olyan sok)

Végül úgy tűnik, mégsem veszek el örökre.... de ez már szinte csak a véletlen műve. Az elmúlt pár hétben nagyjából minden nap sikerült olyan hajnali 1-kor feküdnöm és reggel 5-kor kelnem - nem panasznak mondom, mert ráadásul mindez már a múlté (remélem örökre), de végül sikerült megálljt parancsolnom a munkafolyamnak, behoztam a korábban keletkezett lemaradásokat és remélhetőleg ezután már nem fogom úgy érezni magam, mint szerencsétlen Hamupipőke, bár szerintem lencsét szortírozni kicsit kevésbé stresszes, mint sok ezer percnyi fordítást menedzselni.  Persze ez nem arról szól, hogy lenézném a konyhalányokat vagy ilyesmi. Sőt.

Mivel nagyjából folyamatosan dolgoztam és a fennmaradó időben a hat évessel foglalkoztam, tulajdonképpen nem történt semmi, azaz beiratkoztam közben egy hatha jóga tanfolyamra (mindenkinek kötelezővé tenném), eljárogattam futni (állóképességem tart a nullához) és egyszer sikerült rengeteg sört meginnom, melynek hatására fél napig nagyon szerelmes voltam egy szinte ismeretlen srácba, de aztán józanul arra jutottam, hogy biztosan van 3 szép ikerlánya és spánieleket tenyészt a b.nejével, úgyhogy aztán reggelre ki is szerettem belőle. A sörből azért nem, bár mocskosul fájt a fejem.

Na de most már csak arra várok, hogy végre kipihenhessem magam és élhessem az életem.

Fuh, meg vagyok még. Illetve nem is tudom. Tegye fel a kezét, akinek szintén szörnyen telt az elmúlt két hete. Úgy tűnik, hogy nagyjából sikerült mindent megoldani és egyelőre azt tervezem, hogy jövő hét szerdától már nyugodt és békés életem lesz.  Vagyis inkább azon van a hangsúly, hogy életem lesz.

(És ha még egyszer azzal jön valaki, hogy de érdekes lehet szinkronnal foglalkozni, azt azonnal karóba húzom.)

Amennyiben nem rég valaki rám köszönt azzal, hogy "Ugye emlékeztek még rám?". Az univerzum persze nem tehet róla, hogy elég ostobán reagáltam rá, de szerencsére nem annyira, hogy az rajtam kívül másnak is feltűnt volna.

A vegán diéta pedig, ha másra nem jó, arra biztosan, hogy a bal kezemen levő stigma lassan eltűnőben van. Mondjuk annyira nem zavar meg így Húsvét idején asszem menő is.

Az új dolgozóknak köszönhetően sikerült viszonylag nagy mennyiségű munkát másokra testálnom, aminek az lett a kellemes következménye, hogy végre volt időm proliskodni. Az időzítés teljesen jó volt, mert legalább végig élveztem a Titanic fesztiválon három remek filmet; egy norvég krimi-vígjátékot, egy francia thrillert és egy német filmdrámát, annak ellenére, hogy sajnos most főleg délutáni vetítések voltak, amikor én általában a hat évest szórakoztatom. A másik jeles eseménye a hétnek az volt, hogy az előbb említett csatolmányomat beírattuk iskolába, melynek kapcsán ismét felvetettem a drága apjának, hogy mi lenne, ha nem csak engem érne tetemes anyagi kár a gyermek szükségleteiből kifolyólag, de egyelőre terel és inkább ismét külföldre távozott. Hát hiába, az én életem sem fenékig tejfeles. (Főleg azóta, hogy nagyjából áttértem a vegán táplálkozásra, de nem akarom elkötelezni magam, mert mindig úgy éreztem, hogy azért ezt igen nehéz maradéktalanul megvalósítani kis hazánkban.)

Pénteken elzarándokoltam a munkahelyemre, ahol gyakorlatilag a slágertéma a fogyókúra volt, nemtől és kortól függetlenül, úgyhogy mindent tudok a nérázásról, a candida fogyókúráról és a turbó diétáról is, de mondjuk ettől még szerencsére elmentünk a kis büdösbe meginni "csak két sört", amiből nem tudom, hogy végül pontosan mennyi lett, de ahhoz elég volt, hogy hang nélkül végig élvezzünk valami éneklős műsort a tévében, amiben a kis kolléganő szerepelt.  Mindenesetre azt hiszem nem jutottam el a teljes képzavart okozó 8. sörig, mert nem küldtem senkinek sem smst arról, hogy mennyire szeretem és mennyire hiányzik.

Az univerzum pedig úgy tűnik nem akarja, hogy találkozzam a fiúval, aki tetszik nekem, mert eddig minden héten sikerült elkerülnünk egymást, de én nem erőltetem a dolgot, egyrészt azért, mert birka türelemmel megáldott egy jószág vagyok, másrészt meg ki vagyok én, hogy megkérdőjelezzem az univerzumot.

Erről a nagy retrózásról ,eszembe jutott AK nagyitól zsákmányolt kedvenc könyvem, Dr. Tóth Tihamér: Ne igyál! című remekműve, amit még 1909-ben vetett papírra és a diákjainak szánta. Íme egy elrettentő példa belőle:

1740-ben született egy Ada Jurke nevű asszony, ki a múlt század elején mint iszákos, tolvaj és csavargó halt meg. Utódainak száma idővel 834 lett, ezek közül 709-nek az életét hatóságilag meg lehetett állapítani. Közülük 106-an törvénytelenül születtek, 142 volt koldus, 64-en éltek alamizsnából, 181 nő erkölcstelen életre adta magát, 76-ot ítéltek el gonosztettek, közülök hetet gyilkosság miatt. 75 év alatt ennek az egyetlen alkoholista nőnek a családja az államnak kb. 16 millió koronájába került, segély, fogházi költségek és kártalanítások címén. És hány ilyen Ada Jurke él a világban! Talán te is ismersz ilyeneket.

Ugye milyen tiszteletreméltó ez az elszántság, amivel az alkoholról akarja lebeszélni a gimnazistákat? Nekünk meg bezzeg bort adott a fizika tanár, vízitúrán. Na ezért tartok, itt a....hol?

(Valójában csak azt akartam megjegyezni, hogy idén kétszer ittam csak alkoholt. Rémesen öreg vagyok.)

Gondoltam, hogyha majd hazajövök, akkor milyen békésen (és hatékonyan) fogok dolgozni, most, hogy a kis Rudapithecus napközben a Cica csoportot szórakoztatja. Aztán a hét elején kiderült, hogy a kedves édesapja elutazik valahova (leszoktam arról, hogy megkérdezzem merre jár, amikor egyszer elváltunk és másnap írt egy levelet, hogy "Helló, Iránban vagyok." - már nem a házasságunkat bontottuk fel, csak visszaadta a kisgyereket és pát intettünk egymásnak), de gondoltam, hogy végül is 3 hónapig jártam Ázsiát a gyerekkel, csak nem lehet itt gond.

Aztán elkezdtem kapni a megrendeléseket és láttam, hogy végtelen munka lesz, úgyhogy villámgyorsan kerítettem még pár fordítót magamnak, ettől egy kicsit megnyugodtam (+ Írtam egy letorkolós emailt is, amit utálok, de sajnos a munkával jár - attól, hogy baráti a hangnem még én vagyok a főnök, úgyhogy nem szeretem, ha olyan dolgokat kérnek rajtam számon, hogy miért keresek még embert, huh.). Szóval az a része a dolgoknak, hogy ne kelljen napi 25 órát dolgoznom, megoldódni látszik. Annál is inkább, mert szeretnék egy kicsit megint egy kicsit vicceskedéssel is foglalkozni, mint ahogyan ezt kifejtettem Brutikának is egy zaklatott emailben.

Közben még arra is volt időm, hogy elvigyem a 6 évest egy castingra (nem akarom eladni a húspiacon, csak egy baráti kérés volt), de nem tud hitelesen megszeppent 10 éves gyereket alakítani - gondolom ez nem egy meglepő információ. Elcipelgettem úszásra és kacsákat etetni, több alkalommal is. Beszereztem az apróságokat, amiket a misztikus húsvéti állat elrejt a kertben, miután küldtünk neki emailt (mint megtudtam, az a címe,  hogy "Nyuszi.kukac.internet"), amiben szerényen, de részletesen le fel voltak sorolva a vágyak. Elkezdtem neki angolozást nézni, nehogy elfelejtse a megszerzett tudást (könnyekig hatódtam, mert tegnap épített nekem legóból egy rendkívül veszélyes "poisonous mummy fish"-t).És még a beteg anyukámra is vigyáztam kicsit.

Mondom én, hogy nem történt semmi különös.

Az úgy volt, hogy Bangkokban elmentünk a helyi cápa campónába, ami szintén egy pláza alagsorában található, mint a kuala lumpuri és miután végeztünk vele, nagy sikoltozásra lettem figyelmes, amit pár iskoláslány csapott egy viaszfigura előtt, mert ugyanebben a plázában kapott helyet a bangkoki Madame Tussauds is.

Gondoltam csak megkérdezem, hogy kinek örülnek ennyire és ki is derült, hogy ez egy híres koreai színész. Mondjuk pontosan úgy nézett ki, mint egy koreai könyvelő, de lehet, hogy pont egy híres könyvelős filmben játszott vagy színészkedés mellett könyvel is vagy ázsiai szemmel Burapi is egy könyvelőnek tűnik.

Pillanatra elgondolkodtam rajta, hogy hátha a hat évest érdeklik a viaszfigurák, mert egyszer, még kisfaszkalap koromban én is voltam a londoniba, de csak egy figurára emlékszem, Hitlerére, mert ő volt az egyetlen, akit terráriumba zártak (gondolom nem akarták, hogy valami bohókás nácik szamárfüles fotókat készítsenek vele meg a satöbbi).

Sok értelmét nem látom ennek az örüljünk más emberek viaszszobrának című történetnek, de azért elolvastam a szórólapot, ami véglegesen meggyőzött arról, hogy tulajdonképpen nem éri meg a befektetést a hely. "Slam Dunk with Yao Ming! Pose for the Paparazzi with Pancake! Get in a movie scene with Ken Theeradej and Anne Thongprasom!" Na jó, volt még Dance with Michael Jackson is meg Dinner with George Clooney - ám ezek sem szerepelnek a legszebb álmaim között (a 6 éves meg szerencsére nem tud olvasni, mert a Jacko tánctól 10 korbáccsal sem tarthattam volna vissza, mert ugye "Ő már anya sajnos duplásan zombi.").

De közben belegondoltam, hogy milyen szép magyar Tussauds-t lehetne itt csinálni, a Story magazin állandó szereplőiből, például vacsora a szafaládéalakú trombitát (vagy trombita alakú szafaládét) tartó Lakodalmas Lajossal, de belőle például lehetne egy b-verzió is, amikor már ilyen elgyötörtebb és soványabb. Megjelenhetne a Norbi család, mint a szentendrei Beckhamék vagy Gregor Bernadett – meglepetés partnerrel, de valószínűleg végtelen a sor.

Mindenesetre érdekelne, hogy van-e, aki szereti ezt a műfajt és ha igen, akkor miért (megjegyzem a London Dungeont viszont imádom, alig várom, hogy megint eljussak oda, csak a 6 évesnek egyelőre nem akarok életre szóló traumát okozni).

A kisgyerekről feltett egy videót az apukája korábban, amit mostanra 1200-an néztek meg. Amúgy nem egy kérkedős típus, de a legváratlanabb helyzetekben tudja idegenekkel közölni (például a büdös szomszéd nénivel*), hogy "Tudja, öreg hölgyem, van egy nagyon népszerű videóm a youtube-on."

* Csak eggyel volt rosszabb, amikor 3 éves korában a következő beszélgetést folytatta le vele a liftben:

Gy: A néni biztos nagyon kevés rántott húst eszik.  

N: De hát miért gondolod, kisfiú?

Gy: Mert csak egy foga van!

Most méltatom egy kicsit a szerencsénket, már ami a természeti- és egyéb katasztrófákat illeti, sokkal jobb, mint egy lottónyeremény. Kezdődött azzal, hogy sikerült még a cunami előtt egy nappal elhagyni a szigetet (Koh Phangan ugyan elég messze van szegény Japántól, meg nagyjából zárt helyen van, de azért nem lett volna jó 4 órát kompozni, hogy ki tudja, merre megy az ár, a 6.szintű paladdin/necromancer retteg a természeti katasztrófáktól, meg a satöbbi). Miután pedig bejártuk Dél-Thaiföldet egy héttel, hatalmas esők lettek, Surat Thani víz alatt (remélem a képzős majmok jól vannak), illetve most már Koh Phangan is elázott. Amikor mi ott voltunk, az időjárás teljesen rendeltetésszerűen viselkedett, januárban minden nap esett (az a kellemes és egyben nagyon ijesztő 10-20 percig tartó trópusi zuhogás), februárban már alig 3-4 nap, márciusban meg szinte semmi - legalábbis addig a két hétig, amíg még ott voltunk, hála istennek időjárás apó csak utána hülyült be teljesen, de azért nagyon kedves tőle, hogy megvárta, amíg elmegyünk.

Mindeközben a drága öcsém meg megnézte a betegségével foglalkozó House-epizódot, majd közölte, hogy némiképp szopásnak tartja, hogy ott a 39. percben kiderült minden, neki meg 1,5 hónapig azon kellett aggódnia, hogy hamarosan elbúcsúzik tőlünk, de most már szerencsére papírokkal tudja bizonyítani, hogy nem fog.

Most viszont kevésbé szerencsés emberekkel fogok foglalkozni, meg kell néznem egy véresen rossz horrorfilmet, na de ez csak munka.

...de a szüleim házával szemben folyó építkezés kőmíves legényei miatt mindenképpen érdemes volt hazajönni, csodálatos akvarista káromkodásokat tudnak. Ma például az "Ó, hogy a karmos béka verné a farkad minden este véresre!" mondatot sikerült feljegyeznem , ami igazán jól jött volna korábban, amikor az ex-főnököm rendszeresen a Trójai faló szálkás faszával fenyegetett, de persze csak barátilag.

Azért, mert egy egyszerű "igen" helyett, ezt válaszolják például: "Jól van, akkor úgy állítom be a Falcon pályáját, hogy minél több kérdéses szektort érintsünk."

(Sajnos nem az űrcsempészet a főprofilunk, csak érintőlegesen foglalkozunk vele.)

Az úgy van, hogy volt nekem az Antikrisztus nagymamám, aki különböző viselt dolgai miatt nem volt a legnépszerűbb családtag és a húgom meg az anyukám néha megviccelik egymást azzal, hogy váratlan helyeken elrejtik az egyik leánykori képét egymás szobájában. Egy ideje kicsit leleményesebbek lettek a tréfák, mert az anyukám például feladta a múltkor a képet postán, a húgom nevére. De a húgomat sem kell félteni, mert legközelebbi alkalommal, amikor az öcsém stílusosan valami Sátános horrorfilmet vett át anyámnak, a kulcs jelenet közbe bevágta a nagyi képét, rózsaszín háttér elé, miközben a "Lion sleeps tonight" szólt aláfestőnek. 

És az imént azzal búcsúzott el tőlem anyám a képet lobogtatva, hogy "Megyek és ezt még ma pólóra nyomtatom!"

Szóval akkor Bali.... Megmondom őszintén, hogy igazán sosem vágytam oda, ez is azon célpontok egyike volt, ami olyan "odamennek a sznob ismerősök" kategóriába tartozott (mint Dominika vagy a Maldív-szigetek), ami nyilván nem azt jelenti, hogy ezek rossz helyek lennének, mert gondolom nem szenvedni járnak oda, csak valahogy ezer más hely van, ami jobban érdekel, úgy általában. Na de közben a gyermek felszedett magának egy igazi amerikait, akivel másfél hónapig együtt játszottak a parton, ők pedig éppen Balira mentek haza, a repülőjegy olcsó volt, úgyhogy gondoltam, hogy miért is ne, látogassuk meg őket.  És micsoda hiba lett volna nem elmenni! Nyálasan szép hely, ugyanis. A növényzet eggyel bujább volt, mint Thaiföldön, mindenhol gyönyörű faragott kőszobrok, mohával borítva (hát igen, sajnos ez a sok eső egyrészt áldás, másrészt meg nagyon sok helyen problémát jelent a penész, úgyhogy ha valaki esetleg hosszabb időre oda szeretne költözni, akkor erre oda kell figyelni a szállásválasztásnál). Turistásnak persze turistás hely, de hát valamiből szegény balinézeknek is meg kell élniük (mint kiderült, a minimálbér olyan 20-30e forint körül van, ami megmagyarázza, hogy az automatából miért ennyi a maximum, amit ki lehet egyszerre venni - persze vicces, mert ez rúpiából olyan 1-1,5 millió és ötvenezresekben adja ki gép, de legalább volt egy kis gengszter fíling, amikor kifizettem készpénzben a szállást).

Balira azt terveztem, hogy főleg proliskodni fogunk, nem csinálunk nagyon semmit és szigorúan tartottuk is magunkat ehhez a programhoz, szóval úszkáltunk meg elugrottunk az állatkertbe, ahol remek bőgőmajmokat láttunk meg gibbonokat (és a madárröptetőben egy szerencsétlen pulykát is, akin látszott, hogy maximálisan frusztrálja, hogy a) nem tud repülni b) csodálatosan szép papagájok és paradicsommadarak között kell rondulnia c) a b-pont miatt egyetlen gyerek sem akarja őt etetni, szóval szerencsétlen csak tépkedte a tollát a sarokban).

A legkellemesebb napunkon elmentünk Ubudba, ahol van egy Monkey Forest nevű hely, ahol meglepő módon majmok vannak, fák között. De azok az igazi, sittes makákók, akik azonnal kiszagolják, hogyha kaja van nálad és hiába 20-30 centisek, nagyon durván tudnak vicsorogni és simán megharapnak egy jó kóláért is. (Több ilyen vitás helyzetem is volt majmokkal, de ha az embernél nincs csúzli, akkor meg kell futamodni és kész.) Étel ugye nem volt nálunk, de Rudikának sikerült leugrania egy fáról, amitől az egyik kis szőrös srác begurult és elkezdte harapdálni a lábát (már nem cafatokra, azért akkor felhúztam volna a szemöldököm, majomszeretet ide vagy oda, csak inkább a nadrágját csócsálta), de a 6 éves életében először nem hisztirohamot kapott, hanem higgadtan megvárta, amíg a másik - vele ellentétben igen hisztériás - élőlény elengedi. Ez meg is történt, amint kiszúrt egy chipses zacskót a szemétben, szóval végül megúszta a majomharapást (is) és szerintem egy életre megtanulta, hogy majmok társaságában nem ugrálunk le a fáról.

Ennyi zabáló lény láttán mi is megéheztünk, úgyhogy elvándoroltunk a közeli rizsföldekre, ahol egyáltalán nem ettünk rizst, mert én egy ideig azt hiszem nem vágyom most rá, viszont nagyon jól nézett ki a hely, sokkal izgalmasabb volt, mintha mondjuk egy búzamező közepén ebédeltünk volna. A vulkánhoz viszont nem voltak hajlandóak eljönni a srácok, hiába mondtuk, hogy nem egy gőzölgő lávatengerbe akarjuk bedobni őket, de valamiért a gyerekek ösztönösen tartanak a természeti katasztrófáktól. Én meg attól tartottam, hogy Bali után Bangkokba megyünk és hogy mit fogunk ott 2 napig csinálni (egyedül azért könnyebben elfoglalom magam, de mondjuk a 6 évest kevésbé kötik le a szép Buddha szobrok, mint ez korábban kiderült), de persze azért nem rágtam emiatt tövig a körmeimet.

Egy francia nudista monokiniző hölgypárral azon elmélkedtünk, hogy vajon létező műfaj-e az, ha megismerkedsz egy 150-200 kilós személlyel, akit emiatt nem igazán vonzó számodra, és aztán az illető lefogy valami kívánatos súlyra, na akkor például bele lehet-e szeretni vagy mindig kövérnek fogod látni?

Eddig bírtam a freeblogot, egyszerűen nem leletem, hogy hogyan lehet a kommentálást engedélyezni és túl öreg vagyok már az ilyen izgalmakhoz.

Közben sajnos ott kellett hagynunk Lumpit, bár majdnem nem sikerült, mert a legnagyobb "rileksz, rileksz" munkásember a hosztelben elfelejtett taxit hívni reggelre, de aztán ugrasztottak valami ismerőst, aki végigvágtázta velünk az utat a lepukkant taxijával, többször majdnem szóltam neki, hogy azért egy közúti balesetet nem ér meg a dolog - főleg neki nem. Végül időben és épségben kiértünk és elutaztunk Szingapúrba, amely programot csak és kizárólag a gyerek szórakoztatása végett iktattam be, mert amúgy igen drága mulatság a többi környező országhoz képest. Szállást is inkább Geylangban foglaltam, engem aztán igazán nem zavar, hogy alulöltözött hölgyek ténferegnek az utcán és nincsen gyorsétterem, csak helyi kajálda - amúgy sem terveztem, hogy hajnalig az utcán dorbézolunk, a gyerekre meg kedvesen mosolyogtak a ledér hölgyek is. A hotelen persze látszott, hogy leginkább a pár órára szokták kivenni a szobákat, de végül is korosodó nőként én is a kis kitartottamat vittem magammal, csak este nem kászinóba vittem, hanem az éjszakai állatkertbe, de legalább élvezte.

Közben megtanultunk közlekedni is egy kedves indiai származású metrós bácsi segítségével (azért nem annyira könnyű: automata, állomást kiválasztani, pénzt bedobni, műanyagkártyát elvenni, majd a célállomás elérése után újra az automatához, hogy az ember visszakapjon egy dollárt a kártyáért).

A metrón egyébként ezerrel megy a légkondi, gyakorlatilag fáztunk, pedig odakint 35 fok volt, de ez már csak ilyen helyi szeszély, szerintem pár év és valahogy lefedik az egész országot, hogy 20 fok legyen mindig. Utána kaptunk egy kis leckét buszozásból is, egyrészt a végállomásokat plázák belseje rejti, ahol szépen fel van festve és korláttal ellátva minden busznak a megállója (teljesen korrekt megoldás egyébként, de ennek ellenére a szingapúriak legalább olyan profik tahó tülekedésben mint a magyarok). A buszon a sofőrnek a kis dobozába be kell ejteni a pontos összeget és már utazhat is az ember.

Szingapúrban egyébként az a jó, hogy nem feltétlenül nézik a magunkfajtát turistának, annyi náció él ott, úgyhogy amíg a buszra várakoztunk egy helyi nyanya rögtön le is csapott Rudikára, azt firtatván, hogy hova jár iskolába, de aztán kimagyaráztam a dolgot. Angolul egyébként mindenki beszél, elvileg, de legalábbis minden elsősorban angolul van kiírva, hiszen az a hivatalos nyelv. Ami hasznos, mert legalább minden tiltást elolvashatnak a külföldiek is, tiltásokból pedig akad bőven. Nyilván azt mindenki tudja, hogy rágót árulni (de lehet, hogy rágózni is - ez esetben örülök, hogy nem végeztek ki) szigorúan tilos és hosszú lista van arról, hogy milyen (sanyarú) körülmények között lehet cigarettázni (mondjuk nem tudom, hogy mennyire durva az ellenőrzés vagy ki bírságol meg érte, de Geylangban egyértelműen szartak rá a helyiek).  Ráadásul egyáltalán nem ciciznek, ha közlekedési eszközön eszel vagy iszol, akkor rögtön 75e forintra basznak meg (ha meg valami gyúlékony szart szállítasz, akkor 750e-re). Végül megnéztük még a madárparkot itt is, mert nem akartam egy 120 centis emberrel vitatkozni a Universal Studiosban, hogy miért nem ülhet fel valamelyik vacakra, ráadásul pont iskolaszünet volt és akkor állítólag a helyi gyerekek ellepik a létesítményt, úgyhogy ez tényleg elég volt ahhoz, hogy megfutamodjak. Majd legközelebb.

Aztán pedig fogtuk magunkat, otthagytuk Szingapúrt, hogy orvul tovább utazhassunk Balira, de erről majd a folytatásban.

Amikor először Kuala Lumpurban jártam, a gépünk este 11-kor szállt le. Ebben persze még semmi rendkívüli nem lett volna, ha nem december 31-én történik a dolog. Végül sikerült taxit fognunk, de két perccel később az indai úr közölte velünk, hogy már pedig ő most megnézi a tűzijátékot a Petronásnál. És úgyis tett. Majd visszaszállt az autóba és további két perccel később kirakott minket az autóból, hogy igazából fogalma sincs, hogy hol van az az utca, amit keresünk. Szerencsére az éjjel-nappaliban eggyel tájékozottabbak voltak a srácok, ezért hajnali egykor már egy hosztel tetején pattintottuk a söröket, miután sikerült 3 csótány kíváncsi tekintete mellett lezuhanyozni.

Ehhez képest most, négy évvel később, sokkal egyszerűbb dolgom volt, leszámítva, hogy majdnem megfulladtam a párás meleg és a rám nehezedő harminc kilónyi cucc miatt és a gyerek, ahelyett, hogy tűrt volna, ellentmondást nem tűrő hangon közölte, hogy már pedig pocika most éhes, úgyhogy pocika enni fog. Végül valami rántott csirkeaprólékra szert tettünk egy gyorsbüfében, majd szerencsésen eljutottunk a busszal Chinatownba (amúgy nem drága a taxi, csak a reptérről befelé jövet, kicsit megijedtem, mert egy 155 ringites árral találtam szembe magam, ami azért mégis csak 10 rugó, de végül a buszt megúsztuk 16-ból).

A foglalt szállást ott volt tőle 2 perc sétára és amikor megérkeztünk, tudtam, hogy végre "itthon" vagyok, mert kicsit kikészített a 2x1 éjszaka a dél-thaiföldi hotelekben. Ez viszont egy igazán vagány hosztel, Step Inn Guesthouse a neve, ha valaki erre készül és nem zavarja a zaj, illetve a lepukkantság, de én pont ezt szeretem. Ráadásul az összes itt dolgozó állati jófej és kedves, nagyon jól beszélnek angolul és nekem ez már bőven elég a határtalan boldogsághoz.

Korábban megfordult a fejemben, hogy tényleg lehet, hogy elmebeteg vagyok, hogy ennyit mászkálok egy gyerekkel, de ma végigjártuk a madár-, a lepke- és az orchideaparkot, pazar volt és arra jöttünk haza, hogy a mellettünk levő hindu templomban elkezdődött a vasárnapi mozgolódás, minden tele volt virággal, vidám zene szólt és az öreg hinduk boldogan mosogatták a lábukat. Persze nekik könnyű, bemennek a templomba és nem egy csapat áporodott vénasszony hozsannázása várja őket meg egy anorexiás pasi egy kereszten, hanem táncoló elefántos szobrok, tiszta Disneyland.

Közben otthon meg szegény öcsémmel House-t játszanak, de az orvosomat és a gyógyszerészemet persze hiába faggattam, csak annyit árultak el, hogy nem árt az óvatosság. :-/

Elindultunk közben szépen, jól otthagytuk a Paradicsomot, pedig finom volt. Először elkompoztunk Donsakba, szerencsére most nem volt viharos a víz, úgyhogy a hányózacskó nem kellett rendeltetésszerűen használni. Donsakból busszal Surat Thaniba mentünk, ahol van egy vicces nevű majom kiképzőközpont (tréfás lenne, ha egy majomhadseregről lenne szó, de csak arra oktatják őket, hogy kókuszt dobáljanak le a fáról - mondjuk korábban azt hittem, hogy ez egy ilyen alaptudás a majmoknál, de úgy látszik mégis a fejükbe kell verni, viszont ezek a Dr. Majmok sem szelídebbek, mint a nagy majomátlag, mert valahányszor összetalálkoztunk kiképzésen átesett majmokkal, elég vadnak tűntek.).

Suratban végül kiderült, hogy mégis van nyolc órás vonat, úgyhogy gyorsan jegyet is váltottunk és valahogy leszerveztem a szállodában, hogy 7:30-kor legyen ott a taxi - csak azért volt körülményes, mert idelent délen annyira nem divat a turista, úgyhogy még a szállodákban sem beszélnek a thaion kívül egyéb nyelvet. Mindenesetre, ha valaki esetleg arra készül, hogy vonatozzon Surat Thaniból, akkor figyeljen rá oda, hogy valamilyen különös oknál fogva az állomás vagy félórányira van a városközponttól.

A vonatút pazar volt, a thaiok nagyon boldogok voltak, hogy ott vagyunk velük a vagonban, lefogadom, hogy a Cegléd-Kistelek viszonylatban utazó thai kisfiúkat feleannyiszor sem simogatják meg, mint a hat évest, de ő szerencsére két hónap alatt megszokta már, hogy idegen bácsik/nénik szeretgetik úton-útfélen.

A vonat szerencsére pontosan indult, de ez nem akadályozta meg abban, hogy egy 1,5 órás késést összeszedjen (nb. egy sín van, csak ez az egy vonat megy rajta, út, lámpa nincs közben, mert javarészt pálmafás, rizsföldes, dzsungeles vadonon keresztül megy - de lehet, hogy ez egy hagyományos embernek nem annyira élvezetes, mint nekem, a vonatbuzinak).

A másik pazar dolog, hogy itt minden vonatút hosszú, úgyhogy alapból adnak ebédet is. Most rizs volt meg valami pirinyó halacska, de olyan csípős volt, hogy kicsit pislogtam tőle, pedig amúgy barátja vagyok az erős ízeknek.

Lényeg, hogy végül megérkeztünk Hat Yaiba, ami már igen közel van a maláj határhoz és korábban olvastam valahol, hogy errefelé néha van egy-két robbantáska, úgyhogy ami először feltűnt az az volt, hogy itt igen sok rendőr van, bár nem tudom, hogy a két dolog között van-e összefüggés.

És igen, kitört a cunami közben, nem tudom, hogy ez mennyiben érint minket (a legutóbbi alkalmával a drága cégestársam pont a térségben volt, egy hétig nem is jelentkezett, úgyhogy már lélekben eltemettük, de aztán kiderült, hogy csak valami nagyon eldugott helyen kóborolt Myanmarban.).

A lány felnézett a monitor mögül, előtte a sötét semmi terült el, a távolban végtelenszám világító halászhajók. Lassan búcsúzni készült, pedig a két hónap alatt egészen megszokta, hogy apró homokszemek terítik be a lepedőt, bármennyi időt is tölt a porolással.

De ideje volt megint útrakelni, mert gyerekkora óta azt hallotta, hogy a világ nagy és látni kell és szerette volna ezt tudatni a hatévessel is, aki ezidőszerint egy kiadós séta, egy csípős tom yam és egy kis indánadzsósz után a ventilátor hidegében szundított (és valószínűleg kígyókkal álmodott, egyrészt az esti mozizás, másrészt amiatt, hogy az anyukája majdnem rálépett egy közepesen kicsi, barna kígyóra miközben egy idióta kakast akart lefotózni).

Szóval felnézett a monitor mögül és nagyot sóhajtott, leginkább a megkönnyebbülés miatt, meg egy kicsit úgy érezte, hogy nagy fába vágta a fejszéjét – végül is egyedül kell megbirkóznia 30 kilónyi csomaggal és a 20 kilónyi akaratos hatévessel. A 6 városból 5-ben megtalálta már a szállást, a hatodik még várhatott. Egy közel 10 milliós városban csak talál maguknak valamit... Persze fel volt készülve a buktatókra, már csak amiatt is biztos volt abban, hogy nem fog simán menni, mert a kedves pincérlány elárulta, hogy 8 órás vonat nincs, bár a menetrendben szerepel, de valójában csak éjfélkor és hajnali kettőkor indulnak járatok. Aztán némi közös sóhajtozás után arra jutottak, hogy ha majd ott lesz a szárazföldön, megkérdezi a buszokat. Mert az ő menetrendjükről például semmit sem lehetett tudni a szigeten.