Most méltatom egy kicsit a szerencsénket, már ami a természeti- és egyéb katasztrófákat illeti, sokkal jobb, mint egy lottónyeremény. Kezdődött azzal, hogy sikerült még a cunami előtt egy nappal elhagyni a szigetet (Koh Phangan ugyan elég messze van szegény Japántól, meg nagyjából zárt helyen van, de azért nem lett volna jó 4 órát kompozni, hogy ki tudja, merre megy az ár, a 6.szintű paladdin/necromancer retteg a természeti katasztrófáktól, meg a satöbbi). Miután pedig bejártuk Dél-Thaiföldet egy héttel, hatalmas esők lettek, Surat Thani víz alatt (remélem a képzős majmok jól vannak), illetve most már Koh Phangan is elázott. Amikor mi ott voltunk, az időjárás teljesen rendeltetésszerűen viselkedett, januárban minden nap esett (az a kellemes és egyben nagyon ijesztő 10-20 percig tartó trópusi zuhogás), februárban már alig 3-4 nap, márciusban meg szinte semmi - legalábbis addig a két hétig, amíg még ott voltunk, hála istennek időjárás apó csak utána hülyült be teljesen, de azért nagyon kedves tőle, hogy megvárta, amíg elmegyünk.
Mindeközben a drága öcsém meg megnézte a betegségével foglalkozó House-epizódot, majd közölte, hogy némiképp szopásnak tartja, hogy ott a 39. percben kiderült minden, neki meg 1,5 hónapig azon kellett aggódnia, hogy hamarosan elbúcsúzik tőlünk, de most már szerencsére papírokkal tudja bizonyítani, hogy nem fog.
Most viszont kevésbé szerencsés emberekkel fogok foglalkozni, meg kell néznem egy véresen rossz horrorfilmet, na de ez csak munka.
