A lány felnézett a monitor mögül, előtte a sötét semmi terült el, a távolban végtelenszám világító halászhajók. Lassan búcsúzni készült, pedig a két hónap alatt egészen megszokta, hogy apró homokszemek terítik be a lepedőt, bármennyi időt is tölt a porolással.
De ideje volt megint útrakelni, mert gyerekkora óta azt hallotta, hogy a világ nagy és látni kell és szerette volna ezt tudatni a hatévessel is, aki ezidőszerint egy kiadós séta, egy csípős tom yam és egy kis indánadzsósz után a ventilátor hidegében szundított (és valószínűleg kígyókkal álmodott, egyrészt az esti mozizás, másrészt amiatt, hogy az anyukája majdnem rálépett egy közepesen kicsi, barna kígyóra miközben egy idióta kakast akart lefotózni).
Szóval felnézett a monitor mögül és nagyot sóhajtott, leginkább a megkönnyebbülés miatt, meg egy kicsit úgy érezte, hogy nagy fába vágta a fejszéjét – végül is egyedül kell megbirkóznia 30 kilónyi csomaggal és a 20 kilónyi akaratos hatévessel. A 6 városból 5-ben megtalálta már a szállást, a hatodik még várhatott. Egy közel 10 milliós városban csak talál maguknak valamit... Persze fel volt készülve a buktatókra, már csak amiatt is biztos volt abban, hogy nem fog simán menni, mert a kedves pincérlány elárulta, hogy 8 órás vonat nincs, bár a menetrendben szerepel, de valójában csak éjfélkor és hajnali kettőkor indulnak járatok. Aztán némi közös sóhajtozás után arra jutottak, hogy ha majd ott lesz a szárazföldön, megkérdezi a buszokat. Mert az ő menetrendjükről például semmit sem lehetett tudni a szigeten.
